Az ELTE-n felavatásra került Sőrés Lívia alkotása

Visnyei Emőke beszéde

 

Visnyei Emőke: Sőrés Lívia művészete[1]

 

Móse Löb rabbi mesélte: - Egy paraszttól tanultam meg, hogyan szeressük az embereket. Az illető más parasztok társaságában egy söntésben ivott. Már jó ideje hallgatott, a többiek nemkülönben. De amikor a bor hatására lelke föltárulkozott, így szólt a mellette ülőhöz:- Te, mondd, szeretsz, te engem, vagy nem szeretsz? – Mire emez így válaszolt: - Nagyon szeretlek. ­– Mire az első megint: - Azt mondod, szeretsz, mégsem tudod, hogy mi bajom van. Ha igazából szeretnél, tudnád. – Erre a másik nem tudott mit mondani, és a mi emberünk szintén hallgatásba merült. Én azonban megértettem, hogy egy másik ember iránti szeretet az, ha megérezzük, mire van szüksége, és magunkra tudjuk venni a szenvedését.”[2]

Miképpen kapcsolódik, egymáshoz a fenti haszid történet és Sőrés Lívia művészete? Liát akkor ismertem meg, mikor az első ELTE-s kiállításunkra készültünk. Ahol fázik a szeretet…- ezt a címet akartuk adni a rendezvénynek, hisz a kiállításon akkor még terveink szerint elsősorban hajléktalanok állítottak volna ki, és néhány hivatásos képzőművész. Egy ilyen csodálatos, de kegyetlenül őszinte kiállításon minden néző érezheti, azt amit az alkotók elénk tárnak: a világban – a legtöbb helyen és szívben – fázik a szeretet.

Azonban mikor megismertük Líviát, azonnal tudtuk, hogy címet kell változtassunk. Pont az ellenkezőjét: Ahol NEM fázik a szeretet.

Varázslatos módon, szinte megmagyarázhatatlanul, Lívia lénye: kedvessége, őszinte tisztasága – egészen zavarba hozott bennünket. Személyével, festőművészeti tehetségével oly szeretetet vitt abba a kiállításba, hogy még a vele közösen kiállító hajléktalanok és képzőművészek is átérezhették a megmagyarázhatatlan, szinte ismeretlen érzést, hogy milyen az, amikor a szeretet VÉGRE nem fázik.

Sőrés Lívia családi élete, a szeretetközösség, melyben él édesanyjával és testvérével, olyan emberi példát állít elénk, mely nagyon ritka. Azt a szeretetet adja tovább, amit Ő is kapott. Művészetén át örökíti tovább ezt az érzést. Szeretetet hoz el az emberek szívébe. Azt a feltétel nélküli szeretetet, ami a mai világból annyira hiányzik.

Lívia mikor megszületett, egy dolog biztosan történt. A kezét a Jóisten megcsókolta és kérte alkosson, szeressen és mindenki életébe, akivel a sors összehozza élete folyamán, hagyjon aranyló nyomokat. A szeretet nyomait, mert a világszép, mert az alkotója annak teremtette.

Végezetül Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész gondolatai, melyek a Szentírásban foglaltakra reflektálnak: „ (…) Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. (Mt.5. 8)” És boldogok, akiknek megadattak a színek, mert ők látják ragyogni a földet. Boldogok, akik ismerik a vonalak titkait, mert azt is vonalakba önthetik, amire nekünk csak szavaink vannak. Boldogok, akik bátortalanul indulnak az úton, mert szárnyakat fognak kapni. Boldogok, akik alkotnak, mert meg tudnak ajándékozni másokat. Boldogok a megajándékozottak is, mert homlokukról visszaverődik a csoda fénye.”[3]

 


[1] Visnye Emőke: A szeretet művészete című írásában található részletek olvashatóak  itt ebben a megnyitó beszédben.  Sőrés Lívia Első önálló kiállításán elhangzott megnyitó beszéd megtalálható itt: https://szabadsagszinei.hu/a-szeretet-muveszete/

[2] Buber,Martin (2006): Haszid Történtetek, Atlaintisz,Budapest: A Zaszowi megmutatja, mi a szeretet: 505. oldal

[3] Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész gondolatai, ami elhangzott 2016. nyarán a balatonboglári evangélikus templomban a Lélektől lélekig című kiállításon. A teljes megnyitó szöveget megtalálható: https://szabadsagszinei.hu/zaszkaliczky-zsuzsanna-muveszettortenesz/

 

 

 

https://www.facebook.com/eltetatkszocialis/photos/pcb.2280131602199380/2...

 

Sőrés Zita beszéde

Szeretettel köszöntök Mindenkit!
Megtisztelő, hogy szólhatok Önökhöz / hozzátok, a testvérem Lia és családunk nevében is.

Számomra természetes, hogy Down-szindrómás testvérem van, hiszen ugyanolyan nevelésben és szeretetben nőttünk fel. Mindig nagy volt közöttünk az összhang és jól megértettük egymást már gyerekként is.
De mit is jelent valójában a Down-szindróma?
Az emberi szervezet minden sejtje egy sejtmagot tartalmaz, amely a genetikai anyagot gének formájában tárolja. A gének az örökölt tulajdonságokért felelős kódokat tartalmazzák, amelyek kromoszómáknak nevezett rúd-szerű szerkezetek köré csoportosulnak. A sejtmagok általában 23 pár kromoszómát tartalmaznak. A Down-kór abban az esetben fordul elő, ha a 21-es kromoszómának egy darabja vagy az egész példánya pluszban van. Ez fejlődési zavart okoz és a Down-kórral együtt járó jellemzők kialakulásához vezet. Lehet, hogy ez a plusz genetikailag zavart okoz, de más értelemben ez az a plusz, amitől olyan különlegesek. A feltétel nélküli szeretetük és elfogadásuk követendő példa.
Szerencsésnek érzem magam, hiszen egész életemben érezhettem Lia szeretetét, elfogadását, azt, hogy mindig örült a sikereimnek és sosem volt rám féltékeny. El kell, mondjam, büszke vagyok rá, hogy Ő a testvérem, és, hogy most miatta állhatok itt, ugyanis nekem lett volna lehetőségem ebben az intézményben tanulni, de végül más pályát választottam, amiben megtaláltam önmagam. Nem fogom tudni elégszer megköszönni neki, a folytonos támogatását, ahogy most a Társadalomtudományi Karnak sem, hogy lehetőséget adtak Liának. Olyan lehetőséget, mellyel viszonozzák számára, hogy Ő is érezhesse milyen az, amikor elfogadják, valamiben kiemelkedhet és sikerélménye van. Öröm látni, hogy Ő is megtalálta önmagát és a festészetben kiteljesedhet. Kezdetektől fogva támogattuk ebben, több mint tíz éve fest. Először csak papírra, később vászonra, ma pedig már bármit megfest, amiben lát fantáziát. Legyen az egy váza, kávés üveg, kartondoboz vagy virágcserép. Közvetlen környezetében is hamar felfigyeltek rá. Jó volt látni, hogy más is örömét leli egy-egy alkotásában.

Azt pedig végképp, hogy Lia mennyire örült, mikor viszont látta másnál saját festményét a falon lógva. De egészen más értelmet nyert a művészete, mióta 2017-ben itt az ELTE Társadalomtudományi Karán, Hol nem fázik a szeretet c. kiállításon részt vehetett és kiállították festményeit. Nagy örömére itt nem ért véget sikere és újabb lehetőségek adódtak. Így idén márciusban megrendezésre került első önálló kiállítása a Nem Adom Fel Kávézóban, majd ezt követte áprilisban ismét az ELTE-n a Művészet az emberért c. kiállítás, ahol teljesen új formában láthattuk papír alapú képeit.

Legjobban egy Goethe idézettel tudom érzékeltetni a kiállítások által történt változást, mely így szól:

„Keresd, művész, a magányt,

Művet foganj, s befejezz;

De, hogy élvezd alkotásod,

Ahhoz társakat keress.”

Sokat jelentett Lia számára, hogy a kiállításokra nem csak családtagjai, hanem barátok, ismerősök és más érdeklődők is eljöttek, beszélgettek vele és megismerték. A sok pozitív visszajelzéstől egyenlőnek érezte magát, ezáltal magabiztosabb lett. Már az első kiállítás után bátrabb lett és környezete még jobban felfigyelt rá. Volt, akit olyan kíváncsivá tett, hogy ellátogatott hozzánk megnézni, hogyan is fest Lia. Volt, aki pedig bevásárlás közben állította meg a boltban és gratulált neki. Arról nem is beszélve, hogy mennyire megtetszett neki a művésznő megszólítás és milyen szép dicséreteket kapott:

„csodálatos alkotások”, „szívet melengető gyönyörűségek”, „gyönyörű képek, tükrözi a színes vidám boldog lelkedet amilyen te is lehetsz”

De külön elismerés, amikor egy hozzáértő szakember is véleményt alkot festményeiről.
Viszont a kiállítások hatása másban is megnyilvánult. Új formákat és színeket lehet felfedezni a kiállítások után készült festményeiben, amiket előtte nem.

Hiába keresnénk, nem találnánk két egyforma képet. Lia elmondása szerint gyakran álmodik színekkel és formákkal, amikor leül az üres vászon elé, Ő már tudja, mit fog alkotni, azt mondja, ez belülről jön neki. Ha arról kérdezzük, mit ábrázol egy festménye, azt a választ kapjuk, hogy amit Te látsz benne. Ennek hallatán hamar eljátszunk a gondolattal, mit is ábrázol egy festménye, vagy egy abban rejlő forma, részlet. Ahogy nincs két egyforma kép, úgy nincs két egyforma vélemény sem. Hiszen mindenki mást lát meg bennünk. Talán egy kicsit önmagát, vagy azt, amit szeret.
Nagyon különbözőek, mégis egy valamiben hasonlítanak. Az összes festményében láthatjuk a különböző alakzatokat, formákat, a körtől kezdve, oválison át, a négyszögletesig, és emellett megfigyelhetjük a bátor színhasználatát. A kéket, sárgát, pirosat, olykor lilát, barnát, még a rózsaszínt is, szívesen keveri a színeket. Szóval, ha ránézünk a festményeire láthatjuk a formákat és színeket, külön-külön mennyire különbözőek, együtt mégis egy egységet tudnak alkotni és harmonizálnak. Mélyebb értelemben számomra ezt jelentik a testvérem alkotásai, hogy mi emberek is mennyire különbözőek tudunk lenni, hiszen lehet más a származásunk, más a vallásunk, a gondolkodásmódunk, vagy az öltözködési stílusunk, amivel semmi baj nincs, hiszen ettől szép az élet, hogy különbözünk.
Úgy gondolom, Lia ezt próbálja megtanítani nekünk, hogy ha ránézünk egy festményére, akkor érezzük azt az elfogadást, szeretetet és boldogságot, amit Ő minden nap érez.

Szeretném még egyszer megköszönni a Társadalomtudományi Karnak és a Szociális Munkatanszéknek a lehetőséget!
Külön köszönet Juhász Gábornak, Darvas Ágnesnek, Rácz Andreának, Hegyesi Gábornak és Visnyei Emőkének.
Reméljük Mindenkinek sok örömöt fog szerezni a kép!